Peterdi Gabriella

Peterdi Gabriella vagyok, a Strokeinfó Alapítvány Kuratóriumának tagja.
Veszélyeztetett terhességből, kis súllyal, koraszülöttként jöttem a világra, de, mint mondják, „ép, egészséges, erős leány gyermek”-ként 🙂
Nem is volt különösebb gond addig, míg járni nem kezdtem. Akkor jött az első meglepetés a Szüleimnek, mert megy ez a gyerek, de miért csak lábujjhegyen???
Orvostól-orvosig, szakembertől-szakemberig, mert, hát enni sem igen akar, meg nőni sem nagyon növöget, különösen a lába nem, ami 3 évesen is még csak 18-as volt.
Választ nem kaptak. /Holott, biztosan volt válasz, ma már ezt én, mint szakember tudom – valamikor, méhen belül?, szülés közben/után? agyvérzésem volt, ami feszes izomzatot eredményezett, ezért volt a lábujjhegyezés/
Illetve, abban minden szaktekintély azonos állásponton volt, hogy sportoljon ez a gyerek, aztán majd nőni is fog, meg el is felejti a lábujjhegyezést!
Sportolt 🙂 Művészi torna, balett, úszás, atlétika, hosszútáv-futás……
„Elfelejtett” lábujjhegyezni, meg is nőtt, egészen 158 centiig és a lába is 35-ös 🙂
Szerettem volna orvos lenni, de a fizika csak addig izgatott, hogy essen le az a bizonyos alma, mert, ha nem és megáll valahol félúton akkor nagy gáz van!, de ez az ország egyetlen orvosi egyetemén se lett volna elegendő belépő.
Így, keresnem kellett valami mást.
Felvételiztem a Nemzetközi Pető lntézetbe, többször is elutasítottak „nem fogja sem fizikailag, sem pszichésen bírni”. 3 éves koromtól leigazoltan sportoltam, én ilyet 19 éves koromig soha, akkor és ott, a Petőben hallottam először. Olaj volt a tűzre 🙂 Be akartam jutni! Bejutottam! Elvégeztem, lediplomáztam.
Életem egyik legboldogabb időszakát töltöttem az lntézet falai között 🙂
Fantasztikus Gyerekekkel, fantasztikus Kollégakkal! Kishíján az lntézetből mentem szülni is.
1989. utolsó napjainak egyikén megszületett első Gyermekem, a Fiam 🙂
Nagy baba volt, igen sietett a Világra, másfél óra alatt megtette az utat, bele is fáradt, nem sírt fel 🙁
Hosszú percek mentek míg valami kis gyér cérnahangocskát produkált és hosszú évek jöttek, míg azt mondhattam, oké, minden rendben!
29 éves, hyperaktív, ADHD-s, a finommanipulációja még ma sem tökéletes, de ma már teszünk a vasárnapi ebédhez abroszt az asztalra 🙂
2 évvel korábban érettségizett, mint kellett volna, jogi egyetemre járt, dolgozik, önállóan éli világát 🙂
Sok konduktor kollégámhoz hasonlóan, magam is a földkerekség számos országában dolgoztam.
Többek között, Angliában is, ami, a sok jó mellett, újabb hullámvölgyet is hozott.
1996. decemberében már nagyon vártuk a téli szünetet, karácsonyi hazautazást.
Álom maradt.
2 héttel a csomagolás előtt, elütött egy autó. Fejjel zúztam ripityommá a szélvédőjét, repültem 10 métert a levegőben, persze, fejjel landoltam az aszfalton….kétoldali koponyasérüléssel, zúzodásokkal, darabokra törött bal térddel vitt a rohammentő az egyetemi kórházba.
Külföldi állampolgár lévén, nem vállalták a térdműtét elvégzését, de kaptam könnyített gipszet, meg tervet a jövőre: „majd összeforr, csak ki kell várni!”
Olyan, mint a nőni is fog, meg majd el is felejti, nem!? 🙂
Kivártam. 13 hétig voltam gipszben. Közben felszívodtak a koponyámban a vérömlenyek, elmúltak az egyéb zúzódásaim és kitavaszodott 🙂
Mikor megszabadítottak a gipsztől, elküldtek rehabilitációra.
Forgatta a kartonom a gyógytornász – „Maga petős konduktor?” „Igen.” „Ó, de jó! Akkor maga sokkal jobban tudja a rehabilitációt, mint én! Adok egy botot, ha már nem kell, hozza majd vissza! Viszontlátásra!”
Szép, új világ! 🙂 Nem tudom hol a bot, sosem használtam.
Megküzdöttem saját magam rehabilitációját…..nekem is fájt, mint másnak.
Nekem is voltak mélypontok.
Nekem is voltak sírva-röhögős napjaim saját tehetetlenségem okán.
Elmúlt.
Nem emlékszem a gázolásból semmire, előtte napok, utána hetek törlődtek örökre. Ma a bal lábam centikkel rövidebb, mint a jobb és időjárásváltozás ügyben sokszor vagyok ügyesebb a leveli békánál.

Ez az én történetem. Kicsit kacifántos. Ez vagyok én.
Meg, persze, ennél sokkal több! 🙂