Sziasztok! Én 2000. szeptemberében voltam szív műtéten, és 2008. szeptemberében a második szív műtétem volt. Azt hittem, hogy így megleszek, de tévedtem. 2009. január 12-én este mikor fürödtem olyan fejfájást kaptam, hogy azt hittem meghalok. Neki támaszkodtam a mosógépnek és onnan se kép se hang. Még szerencse, hogy bejött a férjem; különben ott elestem volna.
Hívták a mentőket. Ónos eső esett, így nagyon nehezen mentünk a kórházba. Mindvégig ájult voltam. Csütörtök és péntek kiesett az emlékezetemből. Szombat volt, arra már emlékszem. Nem tudtam a jobb felemre mozogni, beszélni. Aztán elvittek Szentgotthárdra, neki álltak a gyógytornának. Nagyon nehéz volt. Mindent újra kellett tanulnom: beszélni, tisztálkodni, tornászni, a kerekesszéket elhagyni stb. Most 4 és fél év után azt mondtam, hogy megérte. Igaz a jobb felem nem mozog úgy mint a bal; de beszélni újra tudok, a lábam elmegy, a kezem nem jó, de ez van el kell fogadni.
Én 40 éves vagyok, mást képzeltem el. Ez jutott nekem. Van, hogy sírok- jobb lesz valami? Nem. Találtam elfoglaltságot, virágozok, kreatívkodok, bonbont készítek; s mindent egy kézzel a ballal. Minden évben megyek rehabilitációra, s ott feltöltődöm. A férjem nagyon jó, segít mindenben amit nem tudok. Lehet hogy elkeseredik az ember, de fel kell állni s újra csinálni. Mind addig, míg jó nem lesz. Ha van családja az embernek, meg kell becsülnie és elfogadni a segítséget.
Riszi Marton