Pécsett születtem, a gyerekkorom olyan volt, mint egy minta. Testvér, kutya, nagymamák, nagypapa, szülők, akik nem váltak el és szerettek engem, szép ház, sok barát, barátnők, sport, szerelem minden, amit akartam. Leérettségiztem, Budapestre mentem a Kodolányi János Főiskolára jártam. Azért, hogy főiskolai éveim gondtalanul teljenek pénzre volt szükségem, így weboldalak írásából tartottam el magam. Szerettem írni, és állítólag jó is voltam benne. Egyik tanárom szerint örüljek, hogy máshogy van bekötve az agyam és máshogy látom a dolgokat, mint mások, ebből lesz belőlem valaki. Soha nem értettem mire gondol.
Körülbelül első év második félévében döntöttem el, hogy egy gyógyszergyár PR-se leszek, nem gondolkodtam máson, ezt jelnek kellett volna vennem… Megismerkedtem egy gyógyszergyár marketingesével, és megmondtam neki, az ő helyére pályázok, 10 év múlva találkozunk. Mosolygott.
Imádtam az életem, volt jövőm, szerencsém és lehetőségem. Voltak ugyan problémáim, de nem érdekelt. Soha nem felejtem el, hogy a diplomavédés után oda jött hozzám a vizsgaelnök és azt mondta „maga az egyetlen az itteniek közül, akiben van tűz, és akinek van lehetősége a pályán, csak még tanulnia kell”. Hihetetlenül büszke voltam.
Jelentkeztem a Pécsiközgázra, és 2013. szeptemberben el akartam kezdeni. Amiazóta történt később elmesélem, de előtte még mást kell leírnom magamról.
12 évig szinkronúsztam, és soha nem szerettem volna edzőként dolgozni, de így alakult. Már majdnem 5 évecsicsergő kislányokkal töltöm a napjaimat. Látom, ahogy felnőnek, és soha nem gondoltam volna, hogy ennyire lehet szeretni őket. Sokat tanultam tőlük, ha mást nem is, de türelmet az biztos, bár állításuk szerint nem eleget. Jelenleg belőlük merítek erőt.
Visszatérek a 2013-ra. Nem szeretem azt az évet, átírta az életem. Augusztus másodikán egy gyógyszer miatt agyinfarktust, majd emiatt agyvérzést kaptam. Háromszor műtöttek meg és szüleimnek azt mondták, örüljenek, hogy él a gyerekük, de nem ígérik meg, hogy „normális”leszek. A testvérem most már állítja, hogy biztos volt benne, hogy ezzel nem lesz gond, mert soha nem voltam az.
Műtét után felébredtem, és mindenki boldog volt, hogy mozog a kezem és a lábam, de nem mindent értettem, amit mondtak, és az anya, apa, Gergő és autó szavakonkívül semmi mást nem tudtam kimondani.
Szerencsém volt, mert a barátom édesanyja gyógypedagógus, így mikor kijöhettem a kórházból nem kellett hónapokig várni a logopédusra és a gyógytornászra. Sándor, a logopédusom, az elején naponta járt hozzám, és újra tanultam az órát, a napokat és az ételek nevét. Örültünk, hogy különbséget tudtam tenni a villa és a kés között. Segítségével eltudtam menni Szegedre, ahol az ország legjobb, sőt az egyetlen afáziás betegekkel foglalkozó központja található. Három hét alatt többet tanultam, mint mások, akiknek nincs ilyen lehetőségük, évek alatt. Én az elmúlt egy év alatt többet küzdöttem, mint eddig az egész életemben.
Az orvosom 2014 augusztusában, az utolsó műtétem után, megkérdezte, biztos, hogy vissza akarok-e menni az iskolába, mert lehet, nem fog sikerülni. Nem értettem a kérdését, mit csinálhatnék? Nincs könnyű dolgom, nehezen tanulok, de még a mai napig óráról órára jobban vagyok. Május végén – ha minden sikerül – fejezem be az iskolát.
Irigykedtem mások életéért, sokat gondolkodtam, hogy miért pont én, választ soha nem találtam. Az elején eldöntöttem, hogy amint meggyógyulok, mindent elfelejtek, soha többé nem akarok erről beszélni, és az életemet ott folytatom ahol 2013. augusztus 2-a előtt tartottam. Rájöttem ez lehetetlen, hiszen az életem teljesen más irányba fordult, én is más ember lettem, most nőttem fel arra, hogy segíthessek másoknak. Úgy gondolom, legkönnyebben akkor nézhetünk szembe a problémáinkkal, és feldolgozni azt, ha találkozunk legalább egy olyan emberrel, aki ugyanazt átélte, amit mi. Sokan hisznek benne, hogy mindennek oka van, próbálok hinni ebben és megtalálni a saját okomat.
Szeretettel: Orbán Orsolya