2005.
Az év szeptember elejéig nagyon jól sikerült. Egy nagy álmom vált valóra: London, egy hét. Előtte Amszterdam, igaz csak pár nap.
Aztán állást változtattam, ahol nem úgy sikerültek a dolgok, ahogyan azt elképzeltem, egészségügyi problémákkal is meg kellett küzdenem.
Családi problémák miatt, lelkileg sem voltam a topon.
Mindent egybevetve, decemberre a teljes lelki- és fizikai végkimerülés határán voltam.
Ekkor kellett döntenem: a karrieremet választom vagy az egészségemet.
Természetesen az utóbbi mellett döntöttem.
2006.
A háziorvos elküldött kardiológiai, gyomor és pajzsmirigy kivizsgálásra, de nem találtak semmit, bár én már mondtam, hogy a nyakamból indul a fájdalom.
Valamit azért mégis csak találtak: szorongásos depressziót és elmeszesedett nyakat. Arra gondoltam, ha nincs más szervi bajom, elmegyek csontkovácshoz, mert ő eddig is segített. Először, márciusban ez így is volt.
Aztán áprilisban megint problémáim adódtak (fájt a nyakam, szédültem):
És mint utóbb kiderült: A kezelés után egy rög a fejemben elindult, majd elzárta az oxigén útját az agyam felé.
Ettől egy kicsit megszédültem, de pár pillanat után elmúlt. A rendelő előtt összefutottam egy kedves ismerőssel. Beszédbe elegyedtünk, majd pá perc múlva elkísért sétálni. Az út felénél annyira szédültem, hogy visszakísért a kocsimhoz. „Ne indulj így” – mondta. „Felhívom a férjem, hogy jöjjön értem” – válaszoltam. Még volt időm szólni, hogy hívják a mentőket.
Aztán elájultam, és hetekre elvesztettem az időérzékem. Április 25-én este pedig a régi énem meghalt.
Ami ez idő alatt történt:
Kijött egy mentő, azt mondta epilepszia, és mivel nem tudott intubálni, úgy döntött, hogy hív egy roham-mentőt. Intubáltak, majd a Szent Imre Kórház sürgősségijére vittek. Ct és nyaki RTG után nem találtak semmit. A MÁV Kórházba ment tovább velem a mentő, ahol menthetetlennek találták az állapotom. Nagy kiterjedésű agyi trombózis. A mentős beszélt az Országos Klinikai Idegtudományi Intézettel. Vártak! Hajnali 1 körül kerültem oda. A rögoldásos műtét több mint négy órát tartott. Utána egy hétig mesterséges altatás és gépi lélegeztetés következett, ja és szondás táplálás, mert nem volt garatreflex. Május 5-én visszakerültem a Szent Imre Kórház Neurológia Intenzív Részlegére. Epikrízis: „statusa igen lassan, de javul. Depressziós – folyamatosan hallucináltam, üldözési mániám volt (úgy éreztem egy-két ember kivételével, mindenki meg akart ölni, teljesen eltorzítottam az eseményeket.), beszélni nem tudtam-. Garatmetszés után, kis légzéstámogatással bár, de tud maga lélegezni. Renyhe garatreflex. Hólyag katétert eltávolítani nem sikerült.”
Május közepén átraktak a Kórház Stroke részlegére. Állapotom tovább javult. Megkezdték a gyógytornát. Kiderültek a hallucinációim.
Május 23-án felvettek a budakeszi Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet Hemiplégia Osztályára.
Diagnózis: „Agyi infarktus, féloldali (jobb) spasticus bénulás, aphasia (beszédképtelenség), dysarthria és anarthria (a beszédmozgások koordinációs kivitelezésének zavarai) dysphagia (nyelési nehézség), dysphonia (hangképzési zavar, fuldokló jellegű beszéd), organikus hallucinózis.”
Az osztályra érkezésemkor hihetetlenül együtt érzett velem mindenki, olyan elesett voltam. Az ápolók egyik kedvenceként -hiszen az osztályon 65 év körül volt az átlag életkor, és én 36 éves voltam- több törődést kaptam. Ma már látom, hogy sajnos fiatalabbakat is érintett ez a betegség! Olyan fiatal emberekkel kerültem kapcsolatba a stroke kapcsán, aki még nincsenek 30 évesek sem! L
Kedvenc voltam azért is, mert tíz körömmel kapaszkodtam az életbe. Nem is értettem. Immáron újjászülettem! Tetszett, aki az álarctól megszabadulva lettem!
Kb. egy hónapig tartott a „nehezen gyógyuló” időszakom. A lányom (aki akkor még csak 10 éves volt) erre úgy emlékszik: „Borzasztó volt, ahogy a kerekes székben ülve, csorgott a nyálad!”.
Aztán –ahogy leálltak a nyugtatóval – mintha láncaimtól szabadítottak volna meg. Viharos gyógyulásba kezdtem. Már nem aludtam el annyiszor. Kivették az orr-szondámat, a hólyag katéteremet. Egyre könnyebben ment a beszéd és a rágás. Járni is könnyebben tanultam. Ergoterápiára (elsősorban motorikus funkciók fejlesztése, speciális gyakorlóeszközökkel) is bekerültem. A jobb vállamat fejlesztették leginkább. Volt egy füzetem, rendszeresen gyakoroltam az írást. Olvasáskor már nem folytak össze a betűk. Sőt, behozattam egy angol könyvet is!
Most már én segítettem a betegtársaimnak!
Egy hónap telt el, és végre hétvégére haza mehettem. Kimondhatatlanul örültem, két hónapja nem voltam otthon. A macskám megsértődött. Innentől minden hétvégén otthon voltam. Ilyenkor a férjemmel – aki az első naptól, minden áldott nap mellettem volt – sokat gyakoroltuk a járást. Kitűnő ápoló és gyógytornász volt. Örök hála! Egyébként villamosmérnök.
Augusztus 4-én végleg haza engedtek! A barthel- index (önellátást, mozgásterápiát méri, összpontszám 100 lehet): felvételkor: 5, távozáskor: 95.
Az elbocsátó mozgásterapeuta véleménye: „síkon személyes segítség nélkül járóképes”.
Az öröm után megjelent az üröm is:
Hogyan lesz a továbbiakban? Hiszen munkám nincs. Elég bizonytalan voltam még fizikailag, például nem mozgott a jobb lábfejem, dobáltam a lábam. Jobb kezemet, balkezes lévén elfelejtettem használni. Az egyensúlyom is hagyott némi kívánnivalót maga után!
Mégis, annyira pozitív beállítottságú voltam, meg persze a szoftverem újraindítása után, infantilis is. J Hagytam, hogy sodorjon az élet!
GYÓGYTORNA, GYÓGYTORNA és GYÓGYTORNA! Tapasztalatom szerint ez az igazi gyógyír.
Az igazi próbatétel most következett. Magam osztottam be a napomat, magam készítettem a reggelimet, és próbáltam otthon helyt állni.
Persze a család segítsége nélkül elég nehéz lett volna dolgom!
Napközben otthon egyedül, a sok-sok pihenés közt 2 perc taposógép (kapaszkodva), gyógytorna, gyógytorna, taposógép, gyógytorna.
A házimunka nem úgy ment, mint azelőtt, a jobb kezem, bár tudtam már mozgatni, de szörnyen ügyetlen volt.
A macskám lassan kiengesztelődött, bár még etetni nem tudtam, de végre foglalkoztam vele.
Két hónap után, végre újra gyógytornász foglalkozott velem is, pontosabban a peroneusz izmommal, a lábfejet mozgató izommal. Újabb két hónap s már alig volt látható, hogy húzom a lábam. Igaz, rengeteget gyakoroltam magamtól is. Lábujjhegyen járás, sarkon járás, erősítő és egyensúly gyakorlatok.*
Késő őszig, amikor a párom hazajött a munkából, labdával rehabilitált J
Aztán, amikor már nem tudtunk labdázni a sötétben, kerestünk egy lépcsőt, ahol megtanulhattam újra a „buszról le- és felszállni”. Ilyenkor mindig eszembe jut a kórházbeli első próbálkozásom. A gyógytornász odavezetett a lépcsőhöz, és, mintha a Montblanc-ot készültem volna megmászni!
Nagyon fontos a kapcsolat a külvilággal:az én kapcsolatom: decemberben kaptam egy kis kutyát, 1 hónap múltával már kivihettem az utcára. Minden reggel megsétáltattuk egymást.
2007-2011.
Jobb kezemet továbbra sem használtam. Férjemmel együtt jártunk vásárolni, és állandóan ezt ismételte: „Bal kéz papír, jobb kéz levesz!” Bal kézben tartani a bevásárló listát, és jobb kézzel begyűjteni a vásárolni kívánt árut. Ez mégsem volt elégséges. 2007 márciusában beiratkoztam egy weblapkészítési tanfolyamra. Ami egyben számomra egy számítógép kezelői tanfolyam is volt J
Közben rendszeresen gyakoroltam a lépcsőző gépen, és egyre többet tudtam sétálni.
Rövid távú tervet készítettem, és napirendet is el kezdtem használni. Igazi csapdává tud válni, ha nincs munkahelyed, aki helyetted beosztja az időd nagy részét. Időgazdálkodás, ijesztő a szó, mégis szükség van rá, hiszen az idő az, ami nem pótolható az életedben. Ne hagyjuk, hogy kicsússzon a lábunk alól!
A betegséget megelőzően depressziós voltam, nem örültem az életnek. Azért tartom vízválasztónak a stroke-ot, és azért vélem fontosnak a gondolkodásmódunk, a személyiségünk fejlesztését – és csak zárójelben jegyzem meg, az alapítvány jövőjében is meghatározónak érzem -, mert minden a két fülünk közti területen múlik. Az egészségünk, a boldogságunk, tulajdonképpen az ÉLETÜNK!
- Augusztus 30-án jogerőre emelkedett a Strokeinfó Alapítvány bírósági bejegyzése.
Hiszek abban, hogy az alapítvány keretei között közösség formálódik, és tapasztalatainkkal sokaknak fogunk segíteni!
Sarkadi Gabi
Nagyon meghatott at írásod Gabi! Köszönöm, hogy elolvashattam!
További sok sikert kívánok Neked!
<3
Kedves Gabi,
Levelét köszönöm szépen, elolvastam a fenti írást.
Az elmúlt kb. fél – 1 évben ugyanezeket tapasztaltam a stroke előtt. Nyaki fájdalom, szorongást, szédülések. De nem világos, hogy akkor ez köztudott megelőző jelek?
Levélben mindenképpen reagálok bővebben.
Örülök, hogy felvállalta az Alapítvány dolgait és hogy van ilyen.
Üdvözlettel: Halász Gábor
Kedves Gábor!
Tegeződhetünk? Hasonló korúak vagyunk, de én vagyok az idősebb. 🙂
Ismert a „F.A.S.T.” mozaikszó – face, arm, speech, time, magyarul féloldali gyengeség, beszéd- és szóformálási nehézségek. Így egy az egyben, ahogy mi leírtuk – nyaki fájdalom, szorongás, szédülések – nem nagyon szoktak stroke kapcsán beszélni, sőt azt is mondják, hogy a stroke nem fáj. Nekem akkor is fájt a nyakam, és ezek szerint nem voltam egyedül. A stresszt és a depressziót néha megemlítik, mint rizikófaktor. Írtam, hogy van egy közösségünk, ez egy FB zárt csoport, több mint 1300-an vagyunk már, a társaság negyede 30 év alatti.:( Nálunk tényleg, lecsapott a kór. Fejfájás, szédülés lehet megelőző jel, ahogy még számos más betegségé is. Mindenesetre gutaütés sajnos már minden életkorban megtörténhet. Egy felmérésünk szerint, melyben a csoportból 400-an vettek részt, a legveszélyeztetettebb korosztály a 40 és 60 év közöttiek.:(
Pillangós, szép éjszakát!
Gabi