Vilma néni története – az unoka szemszögéből
Nagymaminak már több, mint 20 éve magas a vérnyomása, sokáig kordában tudták tartani gyógyszerekkel. Minden évben értágító infúziós kezelést kap, akkor leellenőrzik a vérnyomáscsökkentőt is és változtatnak, ha nem tartják megfelelőnek. 2014 májusában is így volt, azt furcsálltuk, hogy amíg éveken át feltöltődve jött ki a kórházból az egy hetes kúra után, most másképp volt. Új vérnyomáscsökkentőt írtak fel Neki, gondoltuk majd beáll, ahogy mindig.
Egyre fáradékonyabb lett, azok a dolgok, amik addig rutinosan mentek is lefárasztották. Augusztusban folyamatosan izzadt, ha kicsit megterhelte magát, a háziorvos tanácsára azonnal bevittük a sürgősségire. Kiderült, hogy jobboldali pitvarfibrillációja van, ez a magas vérnyomásos betegeknél gyakori. 2 hetet volt a kórházban, hogy beállítsák új gyógyszerekre, a kezelőorvos azt mondta, nem nagy a baj, tudják kezelni. Hazahoztuk, pár hét múlva újra előjöttek a tünetek, októberben ismét sürgősségi, jobboldali pitvarfibrillációval, ezután 2 hét kórház.
Itthon ismét folyamatosan fáradékony volt, 2014. november 10-én késő délután hívta Anyumat, hogy nagyon fáj a feje, a beszédét alig lehetett érteni. Gyorsan elrohantunk hozzá, feküdt az ágyon, riadtan, a bal oldalát nem tudta mozgatni, a beszéde furcsa volt, igazából nem tudta mi történik körülötte, ahogy mi sem. Kihívtuk a mentőt, 10 perc múlva odaértek, a mentős rögtön kérdezte pontosan mikor lett rosszul, mert szerinte stroke-ot kapott. Nagymamit hordágyon vitték ki, mi is indultunk azonnal a sátoraljaújhelyi kórházba. A sürgősségin megvizsgálták, CT-t csináltak, ami nem mutatott ki semmit, infúziót kapott, közben már a baloldalba is visszajött egy kis mozgás – minimális – és észnél volt már, az ott lévő doktornő – aki előtte pitvarfibrillációval kezelte októberben 2 hétig, kardiológus, tehát tisztában kellett volna lennie azzal, hogy mi a diagnózis, sőt azzal is, hogy mi okozta – agylágyulással küldte fel a neurológiára, mivel már este volt mire odakerültünk, nem tudtunk orvossal beszélni.
Reggel a kórházban kezdtünk, vizit után a kezelőorvostól kérdeztük, hogy pontosan mi is történt. Mondta, hogy stroke, a pitvarfibrilláció küldött fel egy rögöt az agyba, készüljünk fel a legrosszabbra, az első hét kritikus lesz, de utána sem várható jelentős javulás, valószínűleg fekvőbeteg marad, ülni sem fog tudni egyedül… Kérdeztük a mozgást, azt mondta teljesen lebénult a baloldala, mondtuk, hogy ez nem igaz, mert van benne minimális. Negyed óra múlva ott volt a gyógytornásszal, de semmi biztatót nem mondott. A neurológián töltött 16 napból Nagymaminak csak emlékképei vannak, nem nagyon emlékszik, csak a gyógytornászra és 1-2 nővérre – ami nem is baj. A 16 nap alatt sok holtpontja volt, sok feladás, sokszor nem volt teljesen magánál, mi pedig vívtuk a harcokat a hazai egészségüggyel, de ebbe most nem folynék bele.
Minden nap 4-5 órát bent voltunk a kórházban, öntöttük belé a lelket, biztattuk, tornáztattuk, etettük stb.
Egy hét múlva találtam meg a Stroke-os hősök és szeretteik közösségének csoportját a Facebook-on, addig hiába keresgéltem az Interneten, elég szörnyű statisztikákat találtam és úgy általában a betegségről is elég ijesztő dolgokat olvastam. A csoportban rengeteg jó tanácsot kaptunk, az alapján már megvolt a kiindulópontunk, így első körben a rehabot szorgalmaztuk.
A rehabilitációról a második CT-ig nem volt szó, a kezelőorvos azt mondta, ha megvan az eredmény, akkor fog tudni érdemben reagálni erre. November 19-én üzent a nővérekkel, hogy mindenképp keressük meg a szobájában. Bementünk, mutatta a második CT felvételt, az agy jobboldalának kb. az 1/3-a sérült. A kezelőorvos a 2. CT után javasolta az elfekvőt – ezt már az elejétől szajkózták a nővérek is, de mindegyik csak egyszer, mert látták, hogy hajthatatlanok vagyunk -, amit persze semmiképp sem engedtünk volna, mondtuk neki, hogy mindenáron rehabra szeretnénk bejuttatni, mégpedig Kisvárdára, mert azt nagyon dicsérik az ismerőseink és itt van a közelben. Először elvetette, merthogy oda nagyon nehéz bekerülni, aztán némi tétovázás után megpróbálta, de mondta, hogy ebben Nagymaminak kell döntést hozni. Mi elmondtuk neki, hogy miről van szó, akarta, így mire a kezelőorvos jött, hogy megbeszélje vele, már könnyű dolgunk volt, fél órán belül elintézte, hogy fogadják Kisvárdán.
A neurológián töltött 16 nap alatt annyi eredmény született, hogy kis ideig tudott ülni, kb. 5 percet és pár métert menni járókerettel – 14-én volt a legjobb eredmény, akkor a nővérpultig kisétált a gyógytornász kíséretében -, az agya hol kitisztult, hol zavaros volt, változó volt az állapota folyamatosan.
November 26-án szállították át a rehabra, indultunk mi is, ahogy a betegszállító elindult vele – azért nem mi vittük, mert csak fekve lehetett szállítani. Anyummal eltévedtünk a kórházban, mert 3 rehab is van ott, mire megtaláltuk az osztályt, már bent volt a kórteremben, és egy széken ült. Ahogy odamentünk, folyamatosan sírt, hogy nem bírja, beszéltünk a főorvossal, a főnővérrel, ők biztattak minket, hogy lábon fog kijönni onnan Nagymami, persze csak akkor, ha együttműködő. Eléggé meg voltunk rémülve első nap, én maradtam Kisvárdán még két napot, hogy lássam hogyan alakul. Ez idő alatt is nagyon el volt keseredve, de az ápolók mondták, hogy csak akkor sír, ha ott vagyok, így azt a döntést hoztuk, hogy magára hagyjuk kicsit, persze amikor csak tudtunk, mentünk, hetente kétszer-háromszor. A rehabon amúgy sem örültek annak, hogy ott vagyok szinte egész nap, látták, hogy jobban csinálja a dolgokat mikor nem vagyok mellette.
Szépen javulgatott, az ünnepekre, december 22-én hazahoztuk eltávra, január 5-én visszavittük még két hétre, az az időszak is sokat segített a mozgásában. Nem a stroke-os rehabra került, hanem a sima mozgásszervi rehabra, de így utólag már nem bánjuk.
(Megjegyzésként fűzöm hozzá, hogy azért is volt kicsit nehezebb dolgunk, mert a fentebb említett alapbetegségeken kívül, baloldalon csípőprotézise van, jobboldalra pedig kellene, de a magas vérnyomás miatt nem tudunk belemenni egy nagy műtétbe.)
2015. január 16-ától van itthon, előbb hozzánk hoztuk, de nagyon vágyott haza, így 3 nap után már otthon volt. Az első hónap nagyon nyögvenyelősen ment, sokszor nem akart felkelni, nem akart mozogni, volt, hogy egész nap ágyban maradt. Volt néhány vita emiatt, amikor a szép szóból nem értett, de aztán egyszer csak átfordult ez az egész benne, mert rájött, hogy sokkal jobb a közérzete, nem fáj úgy mindene, ha minél többet mozog és elfoglalja magát.
4 hónappal a stroke után már saját maga akarja a mozgást, egyre szebben sétál, egyre több mindent meg tud csinálni, már főzni is szokott, az agya már teljesen kitisztult, nincsenek hallucinációk, nem képzelődik már.
Itt járunk most, meglátjuk mit hoz a jövő, de pozitívan állunk a dolgokhoz, a rossz gondolatokat kizárjuk, persze attól néha még mindig ránk tör a félelem, de elhessegetjük.
Nehéz azt leírni, hogy mint hozzátartozók mit éltünk át, de aki ebbe egyszer belekerült, tudja, hogy erről az oldalról sem könnyű, sőt!
Mindenkinek csak azt tudom tanácsolni, hogy a stroke-os szerette előtt ne legyen ijedt, csak a felépülésre koncentráljon, a beteget ösztönözze, hogy a saját érdekében kell megtennie mindent, hogy egyre jobban legyen. Erősnek, türelmesnek kell maradni, mert ha az energiát nem adjuk át, akkor lassabban megy a felépülés. Az elkeseredettség sokszor elkerülhetetlen, de ezt mindenki oldja meg úgy, hogy a beteg ebből semmit se érezzen. Lehet sírni a kórházi folyosón, otthon, de előtte semmiképpen sem. Nálunk is így ment ez…
A gyakran halálos kimenetelű betegségek közül a stroke-nak az az „előnye”, ha valaki túléli, akaraterővel szinte bármi lehetséges! Az biztos, hogy szívósnak kell lenni hozzá, Nagymami már legyőzte egyszer a rákot, úgy néz ki legyőzte a stroke-ot – persze van még bőven tennivaló – és idén tölti be a 78. életévét. Legyen ez tanulság fiataloknak, középkorúaknak, időseknek egyaránt, hogy sosem szabad feladni! Küzdeni kell, ami idővel meghozza a gyümölcsét!
2015. március 8.